péntek, december 10, 2010

Szappanbuborék

"Pannus ne írj már olyan depis szövegeket a blogra. Mi baj van? Hiszen mindig mosolyogsz."

...tudod. Az ember is belefárad néha a szerepébe.
Azért mosolygok, mert azt könnyebb megmagyarázni, mint azt, hogy miért sírsz. Ha a szád felfelé görbül nem/ nagyon ritkán kérdezik meg, miért. S válasznak ennyi is elég: 'Jó kedvem van'. Viszont ha a másik szélsőség fordul elő, nem lehet ugyanígy elintézni: 'Bal lábbal keltem fel'...pedig én híve vagyok ennek a magyarázkodási formának. Megjegyzem, már unom. Eddigi feltevéseimmel szemben megvilágosodott előttem, hogy korántsem értek annyira az emberekhez, mint hittem. Legalábbis mostanában. Mintha egy szappanbuborék belsejéből szemlélném a köröttem zajló dolgokat. Arra várok, hogy tűkkel támadjanak meg. pukk-pukk!
Aztán visszacsöppennék a világba és abba őrülnék bele, hogy temérdek információköteg zuhan a kobakomra, amelyek eddig elslisszoltak mellettem.

Nagyon kár volt ez. Nagyon-nagyon. Akkor jó volt. Egyfajta édességpótlás a lelkemnek. Tejszíhab cseresznyével a szívemre. Megláttam, elakadt a lélegzetem, mélyet szippantottam a levegőbe, de úgy éreztem, mindjárt elájulok, annyi emlékképp ostromolt hirtelen. Akárhová néztem.
Egy kedvesbarátom azt mondta nekem, hogy a szakítás nem azt jelenti, hogy el is akarjuk felejteni az illetőt.
Ha kidobjuk a cuccait, igaz, nem lesznek a szemünk előtt, viszont én személyszerint érzem a hiányukat, és megintcsak őt juttatja eszembe. Talán tényleg jobb ha ottmaradnak a közeledben. A megszokás művészete. Én nemtudom miért erőlködöm ennyire.
Nem, én tényleg nem akartam bemenni oda. A lábam vitt. Az orrom. És a szappanbuborékba zárt, tejszínhabos szívem...

Nincsenek megjegyzések: