Rajzolt délután

(...) Kissé átfutott rajtam a fojtogató féltékenység bizsergése, mikor felüdülten közölte, hogy szombaton aktot fog rajzolni. Hol vagyok én a tökéletesen kontúrozott, feszes tartású/jellemű modellekhez viszonyítva? Elképzeltem a testem az esztétikusan gyűrött drapériák között, ami kínos mosolygást váltott ki belőlem. Nyeltem egyet és belegondoltam, mennyi ilyet fog még csinálni és talán én is, ha a sors úgy hozza. 

A vonat nem jött. A modell beteg lett. Újra nálunk.

(...)

Az ágyamban ülünk (a gyűrött ágyneműn) s kezében rögtönzött rajztáblával (doboz) méregeti az arcomat és tekint vissza a hatalmas fehér papírra. Azt mondja, nézzek, ahová tetszik, de maradjak mozdulatlan. Először a képeimre fókuszálok, a szemközti falra. Majd a szemeim a lábfejemre tévednek és eltűnődöm a meggyvörös, lepattogó lakkon, amely az este miatt lett ilyen viseletes. Lopok magamnak pillanatot a szemeiből, de tudom, hogy zavarja, ha nézik alkotás közben. Tudom, mert olyan mint én. Leszid, mivel nem tudok egy helyben megmaradni. A fülledt meleget megtörve a nyári szellő meglebegteti a vaníliaszín, áttetsző függönyömet (s közben azon jár az eszem, hogy letépem a keretről, beleburkolózom és álomnő módjára pucéran terülök el a szoba közepén; ehelyett az agyonmosott, cseppet sem kívánatos ujjatlan felsőben ülök modellt és próbálok nem Rá nézni). Az ablakomon beszökött a szerelem a fuvallat hátán. Azon kapom magam, hogy elveszek szemeiben, abban a fel-le tekintgető, gesztenyebarna tükörben, melynél őszintébbet nem láttam még. Minden egyes pillantása erősebb szívverést produkál mellkasomban. Hunyorít egyet, majd még egyet, én meg visszahunyorgok rá, mintha csak a nap tűzne az arcomba. Gyerekes gesztusnak veszem először, aztán rájövök, hogy megfigyel csupán. Beugrik a mondat 5. osztályból, hogy "Hunyorogva kell szemlélni a dolgokat rajzolásnál, mert jobban kiadja az árnyékokat". Ahogy ezt fejben kimondom, megszólal, hogy nincsenek árnyékok, se fény. Frappáns igyekszem lenni, s az arcába csapom, hogy a szívem pedig nem tud jobban sugárzani a boldogságtól. Sóhajt egyet. Eddig a pillanatig mosolyogva igyekeztem ülni, de most lefagytam és csak bamba bámulást mutat(hat) arcom. Belegondolok, hogy nézhetek ki papíron, még sosem rajzoltak le engem. Mindig én rajzoltam mást. Akasztják a hóhért. Egyre fentebb emelem fejem, remélem láthatok egy kis körvonalat magamból, de sértődötten takarja el a lapot. Kézfejét figyelem, amellyel a hajamba szokott túrni, milyen mesterien, határozottan húzza a vonalakat. Sóhajt s a fejét csóválja. Én csak az arcát fürkészem. Elmélkedem, hogy 3 héttel ezelőtt, mikor először láttam, milyen idegennek és mégis milyen ismerősnek hatott a jelenléte. Megnyugtat. Felzaklat. Nem akarom, hogy megváltozzon. Kis lelki kitérőmet egy hatalmas sóhaj szakítja félbe; megtörten a fallal szembefordítja a képet és leteszi a ceruzákkal együtt. Értetlenül bámulok rá s ő ugyancsak, mint aki csatát vesztett épp. ,,Maradj így. Meg ne moccanj" (Biztos kimegy inni, vagy elszívni egy szál cigit.) ,, Épp a szádat rajzolom és nem bírom tovább" Hevesen csókolja ajkamat a szívem pedig tarthatatlan ütemben dobog a hirtelen elgyengülés áraként. Keze végigfut a hajamon és visszaül, szembe velem. Ebben a pillanatban megszólal az utolsó akkord, kattan egyet a magnó, lejárt a CD. Csend honol és a ceruza suhogása jut el fülembe, ahogy az arcomat igyekszik megkettőzni a világban. Már a ventilátor is szobám oszlopos tagjává lett és csodálom, hogyan táncoltatja meg éjsötét hajszálait az ócska, hűvös művi légáramlat, mikor felé fordul a szerkezet. Most én sóhajtok. ,,Lejárt a CD?"-kérdezi, én pedig csak vigyorgok rajta, milyen remek megfigyelő. Azon háborog, hogy rajzolhatatlan vagyok és nem jó, amit csinál. Megzavarom, összezavarom, felzaklatom. Fél, hogy nem fog tetszeni. Fél, hogy nem lesz ugyanolyan, mint én. Túlon túl tökéletesnek lát. Én is őt. A lapot négybe hajtja és a szemetesem mélyére fekteti. Kudarcosnak érzi a helyzetet. Én addig fogok modellt imitálni, amég neki is tetszeni fog, amit alkotott. 

Újabb fuvallat érkezik az ablakon át, talán erősebb, mint az első. Újból elveszek szemeiben, de tudom: nem fogok többé, nem akarok többé. Olyan mélyen bolyongok már, ahonnan kimászni lehetetlen. S ha még is lenne rá mód, beülnék szíve szobácskájának egyik sarkába, fülemre tenném a kezem, szemem behunynám, mint konok kisgyermek.

Rajzolt délután. Nem engem. Nem a szám, nem a szemem. Szerelmet rajzolt.

(...)


Minden egyes pillanattal közelebb érzem magam hozzád.