Régóta próbálom leírni...

Csak ültem megdöbbenten az ágyamban…levert a víz, s vele együtt a könnyek. Mintha egy kést döftek volna a mellkasomba és nemes egyszerűséggel próbálnák kiszedni belőlem azt a kicsiny darabot, amit még léleknek lehet nevezni. Február 9. Hétfő. 10 óra.  

Mostanában nem álltunk olyan közel egymáshoz. Nem volt felhőtlen a kapcsolatunk. Ő imádott, én imádtam, de ott volt az a megmagyarázhatatlan szakadék. Az elvárások, az ellentmondások, a nemtetszések és a meg nem értések szakadéka, amit egy időben esti beszélgetésekkel igyekeztünk leplezni, áthidalni és kitölteni egymás szívében az űrt. Azóta már elköltöztem és más lett az életem, amiben nem tudom, részt kívánt-e venni, minden esetre próbált. Nagy törés volt az életében, mikor fél évre otthagytam az egyetemet, ez nem olyasféle dolog volt a szemében, amivel egy apa büszkélkedhet, főleg nem az enyém. Szeretett a kirakatban tudni, mutogatni, igen, ő az én lányom, ezt ő rajzolta, ezt ő írta, ezt ő érte el. Az, hogy ezen felül mit szeretnék az élettől, hogy hogyan szeretném elérni, az másodlagos téma volt. Mindezek mellett, ha egy kis szikra megjelent, ő ott kívánt lenni és a maga módján segíteni. Borzasztóan dühös volt, mikor pszichológiára jelentkeztem. Összeveszett velem, mikor grafikusnak. A biológiával elégedetlen volt. De ami a legjobban kicsapta a biztosítékot, az a műszaki egyetem…pont ezért is esett jól megmutatni mindenben (főleg az utóbbiban), hogy igenis van hozzá merszem és érzékem. 

Légből kapott ötlet voltam. Bizonyára ezért nem tudott sokszor mit kezdeni velem. Nem voltam betervezve, ahogy az sem, hogy mennyire önző, akaratos, nagyszájú és nyitott vagyok szinte mindenre. Csak úgy bekopogtattam életének ajtaján, hogy hahó, itt vagyok és márpedig most fel fogom forgatni az életed! Pedig már azt hihette, a két testvéremmel le van tudva a vállalkozás…

Nagy terveink voltak régen. Nyakába vette volna a világot velem együtt, hiába ragasztottam rágót a hajába. Tollaslabdával szeltük az egeket, sorra fogtuk a halakat, tyúkokat hajkurásztunk az udvaron, görcs  állt a derekunkba, mikor szedtük az epret és tudom hogy a gyermeki lelkem és a kacajom finom kis desszert volt savanyú hétköznapjaiban. Csak aztán felnőttem, bezárkóztam és nem volt több szüretelnivaló lelkünk kertjében. 

A születésnapomon lesz 5 hónapja, hogy elment. Nekem pedig nincsenek könnyeim. Pedig azt hittem elárasztom vele mibenlétemet, hogy másból ki sem fogok állni, mint siránkozásból, önsajnálatból és színtiszta, keserédes melankóliából. Nem tettem tönkre magam – pedig próbáltam, de tudtam, hogy ezért is dühös lenne. Nekem még dolgom van itt, ezen a világon; nem rogyhatok padlóra és fulladhatok bele saját fájdalomkönnyeimbe, annak kicsit sem örülne. Én nem akarok csalódást okozni.

Láttam élettelenül feküdni Őt. Meg volt a lehetőségem, hogy visszautasítsam, de olyan hirtelen történt minden, hogy belementem. Pár napja még ölelt karjaival, most pedig mereven hevernek mozdulatlan mellkasa mellett. Olyan mintha aludna. Mintha mosolyogna is álmában. 

Méltóan búcsúztunk el Tőle. Ragaszkodtam a nyitáshoz, Kosztolányi Halotti beszédét olvastam fel. Máig nem tudom, hogy volt hozzá erőm. Egy órára fehérbe borult a terem a több száz rózsától. Sokan szerették, tisztelték, siratták. 

Másnap útra keltünk és messzi, egyik kedvenc horgászhelyén szórtuk a folyóba hamvait. Mindig mondta, hogy ezt szeretné…

Nem döntöttem el, hiszek-e a másvilágban. Én töretlenül hiszek az emlékekben, a kimondott szavaiban, az öleléseiben, az élettől és a tőle kapott pofonokban, a kételyeiben és a tetteiben. Az, hogy tovább él-e bennem, csak rajtam múlik. 

Az idő gyógyít – mondják. Az idő relatív – mondta Einstein. Hogy mi gyógyít, az relatív - mondom én. Mélyenszántó gondolatok nélkül mondom azt, hogy engem az gyógyít, hogy olyan dolgokat teszek, úgy viszonyulok másokhoz, az elfeledett ismerősökhöz, rokonokhoz, barátokhoz és elsősorban önmagamhoz, az értékrendemhez, céljaimhoz, hogy ha látna, iszonyúan büszke lenne rám és mindenféle ellenérzés nélkül mondaná: igen, ez az én lányom! 

Terem még bőven eper abban a kertben…és én neked fogom szüretelni, Apa!

Hiányzol.

p.