A sírás kerülget...

...és néha sikerül is belőlem kicsavarni azokat a bizonyos fájó könnyeket.:( Rájöttem, hogy a mai nappal kezdetlegesen a nap bármely percében rám törhet a tudat, hogy ennyi, kész, nincs tovább. És a csúcspont a szombat lesz. A búcsúzás napja.

Töri órán idézeteket gyakoroltunk, meg a ballagási beszédet, amit én írtam ugyebár. Voltak készek is, amit felolvashattam volna. De én nem vagyok köteles senki írását felhasználni, mikor vannak saját gondolataim és érzéseim. Talán így könnyebb lesz - gondoltam akkor. De nem. Egyáltalán nem könnyebb. Próba közben, mikor elkeztem a kis monológot...körbenéztem. És puff, ennyi elég is volt. Látni azt a sok arcot, amikkel nap mint nap találkozol és ilyenkor ötlik beléd, hogy talán nem töltöttél velük elég időt. Pedig volt rá lehetőség. Nemkevés.

Most azon gondolkszom, hogy ha ott rám tört a sírás, meg itthon is így spontán óránkénti rendszerességgel...mi lesz ott, 6-700 ember előtt. Nem fogom kibírni. Sajnálom...:,( szeretlek titeket...akármennyi vízzel teli zacskót is vágtatok hozzám a mai nap folyamán:(

•Részletek a beszédből...(senkinek sem kötelező:/):

Sohasem felejtem el azt a napot, amikor először léptem át iskolám kapuját. A nagy, félelmetes kaput, ami akkoriban némi szorongást és az ismeretlenség varázsát hordozta magában...

....

A tehetség mögött köznapi szavak rejlenek, mint szorgalom, szeretet, szerencse, de mindenekelőtt a kitartás. Mi kitartottunk minden egyes pillanatban, úgy nehézben és fájdalmasban, mint vidámban és sikeresben. Számtalan alkalommal tértünk haza bosszúsan, egy-egy rosszul sikerült felmérő után. Néha talán igazságtalannak is gondoltuk a helyzetet…de hát ki ígérte, hogy az élet igazságos. Ezt szüleink is sokszor belénk verték és vigasztaltak fáradhatatlanul.

....

Felnőttünk, de a jó öreg iskola kapu a régi maradt…

…csak mára természetesen más értelmet nyert mindannyiunk életében és mindennapjaink megszokott, talán észrevétlen részévé vált.

Egészen idáig…

A kapu már nem ott van, ahol volt, az értéke is megváltozott. Nagyobb lett a szemünkben, értékesebb. Ezek után már nem néz utánunk reggelenként bizakodva, hogy a gyermek ma is legyen kitartó, céltudatos és figyelmes. Nem figyeli már siető lépteinket a tanórák után, amikor az iskola előtt mindenki felszabadultan rohan haza.

....

A kapu bezárult, háta mögött hagyva mindazt, amit mi éltünk át ez alatt a nyolc év alatt: vidám szüneteket. Feszült, dolgozat előtti perceket. A rengeteg érdekes és néha kevésbé érdekfeszítő órát. Az itt kötött, és nemegyszer hirtelen felbomló barátságokat, diákszerelmeket. Az elhallgatott egyeseket. A telefirkált iskolapadokat. A felejthetetlen kirándulásokat. Számtalan gyerekes csínyt. A tanulmányi versenyek izgalmas pillanatait. Az űrben való kalandozásokat kémiaórákon. A sok-sok nevetést…

P.S.: a mai napon a nevetés apróbb jelei sem voltak felfedezhetők egyikünk arcán sem:(