vasárnap, október 23, 2011

Burkolt válasz. Válaszom: burok.

Jobb időpontot nem is találhatnék az írásra. Ez annyira jellemző. Bezzeg reggel (előreláthatólag a déli órákban) előbukkannak a sötétből a csúnya, önostorozó gondolatok. 
A sablonszövegtől: rég írtam, nincs időm, csapnivaló a kedv meg a kilátások, stb. eltekintenék.
Akaratlanul is be vagyok táblázva, nincs mit tenni. S a kis web-váram háttérbe szorul.

Bocsáss meg, igazán, ha műnek és túlon túl akaratlagosnak tűnik mondanivalóm, ennyire futja mostanság. A tömör lényeg s a szépítést már nem igénylő valóság. Részemre egy picit mégis elfogadhatóbb köntösben. Nem tetszik a köntösöm? Nem szükséges magadra húznod. Ki vagyok én, hogy bárkinek is meg akarjak felelni? Rég elvetettem már ezt a nyögve nyelős gondolatmenetet.
Írtam már, s hangoztatom: ennyi itt, tőlem. Ha kérsz belőle, vedd el, szívesen adom. 
Nem élek burokban, mégis van egy átjárhatatlan terem. S ki vagy te, hogy ok nélkül szabadon haladj át rajta? Nincs extrém stílusjegyem, legújabb divat szerinti gönceim, amit mutogathatnék, amire a kutya se kíváncsi; mégis mindenki. Nem utazom egzotikus helyekre, fogalmazni sem tudok valami választékosan, s ha szerepelnem kell, remegnek a térdeim. Reggel kócosan ébredek, kávéval kezdem a napot, néha felemás zoknit húzok, mert hiszem, hogy az szerencsét hoz, ropogtatom a nyakam és az ujjaimat, hason alszok, csúnya szeleteket varázsolok a kenyérből, allergiás vagyok a parlagfűre, idétlenül kislányos a nevetésem, s a rendszertelenség a legnagyobb rendszerem. De ez ugyan kit érint meg? Nem azért írok ide, hogy bemutassam rémisztően ugyanolyan,  de mégis örömmel teli napjaimat, bár kezdetben úgy indult, de azóta eltelt néhány év. Nincs komolyabb alkotásom, amire százezrek kapnák fel a fejüket, de reménykedem benne, hogy talán efféle dolgokra jobban vevő egy elenyésző százalék, mint hogy közöljem, milyen jegyet kaptam matekból, milyen volt a tegnapi buli vagy hogy "nézzétek az új tízezerért szerzett kétütemű, naplementekésleltető rúzs-körömlakk kombómat". Örülök, ha azt hallom, vidámságot csempész az emberek monoton napjaiba pár írásom és képem, még ha nem is egy neves, elismert lány kezei közül kerültek ki. Leírhatatlan érzés. Az, hogy adtam valamit. Valami megfoghatóan megfoghatatlant. 
De kinek is írok én, holmi mesterkélt, mű leány?!

Bele a semmibe. 
(ezennel csökkentem a bejegyzések betűinek számát)


...előbb-utóbb meg úgyis ráunok, ne félj, erre az egész értelmétvesztett-komplexumra a 'lenni akarás' együttműködni képtelen erdejében.

Nincsenek megjegyzések: