„ Amint múltak a napok, megfásult, elzsibbadt benne valami. Szinte elfelejtett mindent, ami volt. Nem lévén élénk emlékezete és képzelete, szenvedése nem öltött határozott formát. De azért szenvedett. Mert ha nem is gondolt arra, ami volt, érezte, hogy az, ami volt, már nincsen, mint az állat, mely múlton és jövőn kívül az örök jelenben él, mint az a kutya, mely nem kap enni s nem tudja, hogy mi bántja és mégis folyton odavánszorog az üres ételes tálához, körülszaglássza s miután látja, hogy semmit se lát, csüggedten a vacka felé kullog, vissza-visszasandítva.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése