Légvár a szívem, melyen önfeledtem csúszkálsz hatványozott alkalommal. Mint a mezítlábas óvodások, durván kapaszkodsz és rontasz nekem, hogy minél, minél feljebb juss. Csak azért, hogy te lehess az első. Csupán azért, hogy utána élvezd a pár másodperc leírhatatlan báját. Mikor a szellő mocskos dolgokat súg füledbe a földet érés töredékmásodpercéig, s ugyan ebben az időintervallumban csiklandozza lényedet - a legapróbb porcikádig.
Légvár a szívem: egy fordított felállású. Ugyanis itt a csúszdán kell feljutni a páratlan kilátásért. És ottmaradni. Igenis ottmaradni és széjjelszemlélni a tájat. Majd ha meguntad, lemászhatsz a kegyetlen kötél-fokokon. Vagy én löklek ki az oldalán (megjegyzem, több száz héliumos léggömbbel felvértezve). De nem. Ahhoz nem lenne szívem. Szétpukkanna a légvár. Vagy leeresztene a túl sok gyötrődéstől. És az mégis, kérem, kinek lenne móka utána?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése