szombat, június 04, 2011

Mezítlábas győzelem

• Nos, ezt is megélte gyermeteg lelkem. Nyertem valamit. Nagy szó ez mifelénk; itt, a pesszimista tehetetlenség és az örökös reménytelenség sarkán. Jobbra a magassarkúba járni nemtudós mezítlábasok mezején.

Behívták. Tényleg behívták. 300 közül 15-öt. De hanyadik az enyém? Utolsó. Biztos az utolsó...nem lehet más. Mert az enyém. Na jó. Talán utolsó előtti.
Minden esetre felvettem a szép fehér ruhámat, hátha utolsó előtti lettem. Nagyon büszke lennék. Még cigánykerekeznék is. A szép fehér ruhában.
A várba való út kalandos volt. A Nemzeti Galériát körülvevő egyenetlen macsakakövet nem az én magassarkúmnak találták ki, amit Németországból szereztem féláron. Vagy lehet tudták, hogy idejövök, pont ebben a cipőben. Vagy csak egyszerűen nem ezt kellett volna felhúznom. Ez is a nővérem hibája.
A galéria meseszép volt, de mivel nem tudtam élvezni a képek páratlan gyönyörűségét a gyötrő fájdalmamtól, mezítláb libbentem végig a többszáz éves képek között. Ezzel most meggyaláztam őket? Én így tisztelgek. Felém ez a szokás. Bájos.
Kint minden OTP-s és Fáy Andrásos. A név kirakva mindenhová. A helyzet iróniája, hogy az egyik otp-s fazon Fáy Györgynek nevezte szegényt. Na itt döntse el mindenki, ciki-e vagy sem.
Mivel máshol nemigen leltünk helyet 1400 résztvevő között, és már én sem éreztem magam túl stabilan az ingatag lábbeliken, felmásztunk egy nagy szoborra (mezítláb). A színpad és a gyönyörűen körülölelő panoráma elfeledtette felem sajgó lábam gondolatát. A magasság is ideális lett volna a cipőnek nevezett alkalmatosság repülésre való tanítására, de mi van ha utolsó előtti lettem. Az is kap valamit, nem? Akkor ki kell mennem. Mégis milyen lenne pucér talpikókkal?!
Telnek, telnek, telnek a percek. Legalább az eső nem esik még. Elkezdik sorolni a díjazottakat. Meghallottam a díjnak szánt összegeket, azt hittem leszédülök a szoborról. A szívem hevesen ver. De mégis miért reménykedek? Úgy is utolsó előtti lettem. Szép hely az. Apa így is büszke lesz rám. Kovács András Péter, remek humorsita, mellesleg az 'est' házigazdája sorolja a neveket, a jó ég tudja hanyadikat. Kezdek lemondani az utolsó előtti helyemről és azon gondolkozom, hogy fizikát kell tanulnom a hétvégén, mert hétfőn dolgozat. Egyszercsak a jól megszokott, 5x elbakizott nevemet hallom, először cs-vel, meg y-nal, de volt abban talán x is, már nem emlékszem. Csak arra, hogy akkorát ugrottam a szoborról, hogy még jobban megfájdult sajgó lábikóm. Magassarkút is megfogtam és mezítláb szaladtam a kerítésig, ami a színpadhoz vezetett. Félúton felkaptam a kis gyilkosokat. Nem lett volna teljes az összkép, ha az egyik hegyes kis sarok be nem szorul két macskakő közé. A biztonsági őrök már fulladoztak a nevetéstől, de legalább feldobtam a napjukat, úgy is mindnyájan olyan komorak. A színpadon már ott állt mindenki, csak egy lány érkezett utánam. Micsoda??? Második lettem? Az visszafelé utolsó előtti. Nahát, jól éreztem. Most büszke vagyok magamra. Mindjárt elájulok...Azurák Csaba kezet fog velem én meg nem tudok mit reagálni. Egy halk "Jézusom" hagyja el számat remegő hangon, majd a Naplós hapek megsimogatja a hátam és egy halk "nyugi"-val és egy halvány mosollyal bátorít. Szerintem annyira megsajnált, hogy mögém állt a fotón, félt, hogy összeesek.
Sírva mentem le a színpadról.
Most...ez komoly? Hol a kandikamera?
A tanárnő örvendezve integet a korlát mögül a nagy tömegben. Kirohantam hozzá és a nyakába borultam. Az első gratuláció. És ha ő nincs, ez az egész sincs. Köszönöm mégegyszer. A rengeteg rugdosást, hogy végre nekilássak.
De most ez tényleg komoly?
A koncerteken széttomboltuk magunkat tesómékkal. Most már mindent megtehetek. Legalábbis erre a délutánra. Mintha enyém lenne a világ. Komolyan. Olyan felemelő érzés az elismerés. Mikor érzed, hogy érsz valamit...
A bent kiállított képeknél megtaláltam az első helyezett lányt. Gyönyörű olajképet festett. Művészeti suliba jár és festőművésznek tanul. Ez volt az álmom. Találkoztam még legalább 4 lánnyal, ők is, mind-mind járatosak a művészetben. Rosszul éreztem magam. Én összedobtam ezt a pliccs-placcsot, 1 óra leforgása alatt, a földön hasalva, ők meg hetekig dolgoztak a munkáikon, ráadásul némelyikük sokkal kevesebbet nyert nálam. Pontosabban mind, egy lányt kivéve.
Elbúcsúztam a képemtől. Pedig a falamon egész jól mutatott. Most meg egy bankban fog lógni. Legalább több embert ismer meg. Világot lát, helyettem is.
Pedig milyen szép volna mezítláb körbetáncolni a földet...:)













...stílusos távozás. Most szabad. :)

U.I.: Majd a 150 rugóból veszek egy kényelmesebb cipőt.
U.I. 2: Hazafelé a villamoson szemben ült velem egy lány és csevegésbe kezdtünk. Ő festőművész:) Ez a nap csupa-csupa ilyen volt. Érdekes, inspiratív emberek tárháza tárult elém. ITT nézhetitek meg a blogját. Érdemes:)

5 megjegyzés:

csepergő írta...

Gratulálok!:) Visszalapozgattam kicsit errefelé és nagyon tetszenek a képeid.Csodásak.:)

audrey írta...

http://4.bp.blogspot.com/-iCRMaJt3BD8/TepgY-CttNI/AAAAAAAABYs/X9Qo5246Rqs/s1600/100_1988.JPG <- És nekem olyan szemüvegem van, mint neki. xD

Amúgy gratulálok, Pannus, ügyes vagy!;): ))

Mantecado írta...

Szia!
Azt szeretném kérdezni, hogy mivel szerkeszted a honlapod, meg, hogy a sablont te csináltad- e... :)
Nagyon tetszik. :)

eper.panni írta...

Köszönöm lányok! :)

Mantecado!
A tök alap tervezősablonnal csináltam :) tervezek már valami kaotikusabbat:D
örülök, hogy tetszik:)

Mantecado írta...

Hát... Nagyon ügyes vagy, nagyon tetszik, szerintem nem kell semmi kaotikusabb. ;) De persze biztos az is jó lenne. ;)

Köszönöm a választ! :)