szerda, január 25, 2012

A jelentéktelenség netovábbja

Nincs annál megalázóbb és belülről mardosó érzés, mint mikor a legtöbbet kihozod magadból, még sem vagy elég. Véleményem szerint. Sikerült elérnem az érdektelenség azon fázisát, mikor azt sem bánnám, ha hirtelen nem lennék. Csak úgy.
Hazafelé zötykölődtem a rozoga buszon, azon elmélkedve, hogy valószínűleg kár volt ez az OKTV-s hajcihő, kitettem a lelkem, de elég nem vagyok. Pedig már-már a rajz az egyetlen dolog, amivel kicsit is kiemelkedek. Szóval csak zötyögtem, és azt képzeltem, hogy egy konzervdobozban vagyok valami piacos néni csíkos szatyrában. Erre felnevettem halkan, amire egy mellettem ülő bácsi -ismét- összerezzent. (A múlt héten történt, hogy felkiáltottam és elkezdtem firkálni a kémiafüzetem hátuljába, mire a jobboldalt helyet foglaló idősebb úr megijedt.) Úgy tűnik, az egyetlen tehetségem az idősek ijesztgetésében rejlik...

1 megjegyzés:

búgócsiga írta...

én is éreztem már így.. nem is olyan régen.. szörnyű..:(