Érzelemgombolyag

…és akkor azt mondta, írjak. Írjak ki magamból mindent. Még így is, hogy teljes ürességet érzek némi meggondolatlansággal spékelve. Mostanában ehhez sincs merszem. A rímek már nem a barátaim. A ,,szerelem”-ről most csak a rossz nyomtatóm jut eszembe, a ,,fájdalom”-ról meg a küszöbbe akadt kislábujjam. Külsőségek. Beljebb nincs merszem menni. Talán írhatnék arról, mi volt ebédre, vagy hogy ugyancsak elsuhant az ablakunk alatt az piros biciklis nő, mint minden más napon.

Önmagam árnyékának árnyékában megbúvó, szertefoszlott érzelemgombolyag lettem.  Terveztem, hogy megtanulok kötni, tán ebből menne is. Kétbalkezes-kesztyű, esztelen-sapka, öleléshiánypótló-pulóver és inkábbmaradjcsendben-sál.  Ezeket magamraöltve futok eléd , csak magamat felejtem otthon.

Szobám négy falának  mértani közepeként dobálózom gondolatokkal, melyek visszacsapódnak a piros függőlegesekről. Talán azért van ennyi kép rajtuk, hogy eltereljék figyelmemet a ,,hazatérő” eszmefuttatásoktól.  Hiába lépem át a lábujjam ellenségévé vált küszöböt, a négy fal velem tart s a gondolatok ugyan úgy lepattannak róla, rólam. Ülünk egy padon, de egyedül vagyok. Mintha 40 méter távolságból visszhangozna a hangod. Itt vagy?! Egyetlen kommunikációs formám 3 könnycseppbe sűrítve gördül végig arcomon és ágyúdörgésként hallom vissza, mikor ölembe hullnak.

Ablaküveg kerül közénk, még is jobban érezlek, mint mikor mellettem ültél.

Üresen kong a létem. Most ennyit mondhatok. Írtam.