Konkáv

Még viszonylag későn is sokan érkeznek,
a testek fölfogják a zajt, a szoba tompán
morajlik: mint mikor valaki tele szájjal beszél.
Hamar elfáradok. Majd otthon folytatjuk
– gondolom, meg hogy a közös emlékek tehát
szükségszerűen egymásba nyíló szobák.
Aztán szó nélkül ülünk valami villamoson,
és eszünkbe jut, hogy a félelem konkáv tér– 
nincs hova elbújni. Egy ideje gyakran alszol
nálunk. Ez is feltűnt. Foglalt helyem van az
álmaidban: operában a bérleteseknek.
Kint visszhangos, nagy hidegek járnak:
a házak falának kutyaugatás csapódik,
hajnalra fagypont alá süllyed a hőmérséklet,
megdermed a főterek zaja, mint mikor 
beleüvöltenek egy hűtőszekrénybe.
Egy ideje azt várom, hogy alvás helyett
megvigasztalj, amiért nem szeretlek.
Éjjelente keresztbe fordulok a matracon,
mint az óra lapján a nagymutató.

Te meg a letört kicsi vagy. Azt álmodom,
hogy ok és okozat vagyok egyben, önmagára
utaló félmondat, pihenő anafora, saját
rebbenésétől megriadó madár, fölszeletelt kés.
Aztán egyszer csak reggel lesz
– már hány ilyen hétfő rontott rám hívatlanul –,
és fény vág be a redőny vetemedett
lécei között, mint amikor
létrákat mosnak egyenes, ipari vízsugárral.