szombat, március 10, 2012

A tükör nélküli valóság

Ha egészen a magasba emelkedve szemléljük magunkat, eszünket vesztjük, én mondom. Ehhez ketten kellene legyek. Egy, aki repülve szemlél, és egy, aki lent kullog a való élet agyonunt s ismételt óráiban. Nem ismerem magam. Így jobb? Talán undorodnék magamtól. A szokásaimtól, az érzéseimtől, a a szagomtól, a stílusomtól, a beszédmodoromtól, a vonalvezetéseimtől, attól, ahogyan étkezem, ahogy felhúzom a nadrágot, ahogy eltűnődöm a  mások arcára kiült gondolatmorzsákon, a körmömről lepattogott festéktől, vagy attól, ahogyan az akril színezi be egyáltalán nem egymáshoz illő színskálával, ahogy kilöttyintem a kávét, ahogy az eltűntnek vélt dolgaimat kutatom aggodalmaskodva, a reggeli viselkedésemtől, a tükörképemtől. Ha valóban beletekintek ebbe a varázslattal bíró szerkezetbe, vajon azt látom, amit látni akarok? Amit mások látnak? A tükör hazug. Már csak azért is, mivel felcseréli a dolgok oldalait...a jobb s a bal szerepet vált egy pillanat alatt. Hogy higgyek neki ezután, hogy a szép dolgokat nem teszi csúffá, múlandóvá, nem létezővé? A fentről szemlélt dolgok mások. Az embereknek nincs arcuk, csak a letisztult valóság. Csupán annak, aki néha-néha feltekint reménykedve, hogy valaki a magasban épp őt figyeli és minden tulajdonságával, a szétálló hajszálaival, a lefolyt szemfestékével, a zavarodott gondolataival, makacsságával, a gyűrött szoknyájával és a szívében zajló kegyetlen csatákkal tökéletesen elégedett.

2 megjegyzés:

Jani : ) írta...

Az önszeretet hazugság
a tükör előtt, pedig már
a tükör is hazudik,
mindenki csúnyább,
mint amilyennek látszik,
de szebb,
mint amilyennek hiszi magát.
Aki magát hiszi, hitetlen,
aki hisz, az önmaga.

eper.panni írta...

:)))