Eltelt több mint egy hét. Inkább csak észrevétlenül elfutott mellettem. Semmi nem maradt meg belőle, csak a rengeteg magánbeszélgetés a fejemben. Vele. Igen, még mindig itt van...és be nem áll a szája. Csak mondja és mondja a süket dumát és a tömérdek hazugságot. Néha sikerül befognom a lepcses száját, de van, mikor én bizonyulok erősebbnek. Teljesen felemészt és már csak árnyéka vagyok önmagamnak...én meg lassan és biztosan megszűnök létezni. Várat építek magam köré, amin még a leggyakorlottabb hegymászó sem képes átjutni. Néhány jó barátnak sikerül betennie a kisujját...de egy pillanat alatt képes vagyok kilökni onnan.
Már aludni sem merek...nem is inkább aludni. Felébredni. Annál rosszabb nincs nekem mostanában. Az éjjel és a nappal, az álom és a valóság fogalma már felcserélődött nálam. Éjjel vele lehetek...foghatom a kezét, az illatát is érzem. Nem akarok mással lenni...csak vele. És felébredni borzalmas...mintha minden egyes reggel újra átélném azt a percet, mikor otthagyott.
"Ennek akarok most véget vetni..."
A tetteim szánalmasak, a gondolataim szánalmasak, a bejegyzéseim szánalmasak...és én is szánalmas vagyok. És én nem akarom, hogy sajnáljanak. Attól még szánalmasabbnak érzem magam...
2 lehetőség van. Folyatom ezt a magambafordult, magányos, reménykedő életmódot, vagy veszek egy nagy levegőt, hátam mögött hagyom a történteket és vissza sem nézek többet. Az utóbbi jóval nehezebb. Mégis e mellett döntöttem...ebben a percben, ahogy leírtam.
Hétfőn fogtam magam, és tanulás helyett kirajzoltam magamból egy picinyke darabját. Csak rajzoltam és rajzoltam...majd eldobtam a ceruzát és nyomban sírni kezdtem. Kísértetiesen hasonlított rá. És 10 percnyi rajzolgatás így fakasztott belőlem ismét fájó könnyeket...
Ismét bizonytalan vagyok. Az érzéseim csaknem félóránként váltakoznak.
Meg akarok változni. Nem akarok az lenni, akivé most lettem. Ez nem én vagyok. Az vagyok, akivé ő tett. Egy siránkozó, nyafogó, szánalomra méltó, antiszociális, kedvtelen teremtménnyé, aki már nem tudja, miért érdemes élni. Vagyis mégis. Érte. Csak ő jár a fejemben, őt látom minden tettemben és tárgyamban. Hozzáköt minden apróság.
A nyaram már előreláthatólag katasztrófális lesz...felét együtt töltöttük volna.
Ennek ellenére megpróbálom kihozni belőle a legjobbat. De legfőképpen magamból. Hihetetlen, hogy darabokra törte a szívem...és én még ezekkel az apró darabokkal is képes vagyok Őt szeretni...
3 megjegyzés:
Olvastam blogod. Csak annyit fűznék hozzá, hogy mi egyáltalán nem sajnálunk. Viszont szánalmas biztosan nem vagy. Bizony több millió-billió nőnemű lény élt már át hasonlót, és biztosan szörnyen nehéz. Bár kilátástalannak tűnik most minden, nem az!!! bízz abban, hogy igazat mondok. Sok sok erőfeszítésre lesz szükséged, de ahogy ismerlek sikerülni fog. Próbáld meg összeszedni magad, a járda napos oldalán sétálni, tanulj meg újra mosolyogni, és vidámságot csalni az emberek életébe, a mi életünkbe. Tudom, ez még most nagyon korainak tűnik. Elestél, a sárba löktek. Te pedig még mindig lázasan csillogó szemekkel tudsz szeretni. Ez ám a valami! Mint már mondtam, nem sajnállak én sem. Viszont sokan vagyunk itt, mi mind melletted állunk, és megpróbáljuk azt az óriás kőfalat lebontogatni körülötted. Ha kell egyesével a lepakoljuk a téglákat. De nem hagyunk magadra. Szoríts össze a fogad, nem lesz séta galopp, de ha már legalább félúton jársz, meglátod újra tarkának látod majd a világot.
Köszönöm Fruzsim:) még mindig nagyon-nagyon imdálak:) és holnap véégre látlak is ;)
Úgy tűnik az Egri Csillagok óta őrződik a nőkben egyfajta várvédési szellem. Égessünk Gárdonyit :D
Megjegyzés küldése