Évek múltán talán én leszek az az ütődött öreg hölgy, a megérthetetlen, aki magában motyog a világ gondokkal teli sztyeppéin. Ahol mégis rengetek ember rohangál, érzelemdús, kifejezhetetlen mivoltjukkal, mégis zárt fülekkel. És zárt szívvel.
És már megint csak magamban beszélek. Egyre többet írok. Nem hat meg senkit. Engem minden meghat. 10 éves vagyok. Meg hat.
Egyre több a kérdés: miért kezdtél blogot írni? Mire jó ez? Nem tudok rá épkézláb magyarázatot adni, csak azt, hogy jó, hogy van nekem. Rengetek titkomat ismeri már. Mint egy jó barát. Ami a való életemből valljuk be, hiányzik. Talán hiba csúszott a programozásba, mikor én kerültem a futószalagra.
Zárkózott vagyok. Egyre jobban. Nem akarok idősebb lenni, megijedek magamtól. Régebben én voltam a kislány, aki mindenkit közel engedett magához, a közvetlen, vicces, imádnivaló. Ezekből a tulajdonságokból nemigen maradt mára. A jellemem épül. Lefelé. Az önbecsülésem is. A világ, amit eddig felépítettem magamnak, leomlani látszik, s minden álom, minden terv és cél, amit kitűztem magamnak, egyre közelebb kerül, mégis egyre távolabb. Elérhetetlen. Teljesíthetetlen...
...az akarok lenni, aki régen voltam. Aki mindent félvállról vesz, mégis minden sikerül neki.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése