Nem hétköznapi hétvége

Kezdeném azzal, hogy a hétvégéim rendszerint a hasam nappal való süttetésével telik, persze a lustálkodásra értem. Ehhez jön némi olvasás, fejtágítás, festés és a többi.

Van valami jó abban, hogy sokoldalú vagyok. Úgy érzem, ez a családommal is közelebb hozott s hoz, mivel rengeteg koncertre kísértek el szüleim, a kiállítások megtekintése pedig (főleg ha az én művem is ott mosolyog) tökéletes kiruccanás a családdal. Hiszem, hogy sokat tanulnak tőlem is, a kicsitől. Valami olyan világba tartanak velem karöltve, ahová nem nyernének bebocsátást, ha én nem jövök e Földre. Véletlenül.

Ez a hétvége egy pont ilyen kis külön-világ-túra volt. Bár szétszabdalódva, mivel szombaton a szüleimé, vasárnap a testvéreimé lettem.

A már említett kiskőrösi tárlat az Amator Artium jóvoltából jött létre és büszkültem, hogy beválaszottak engem is. Nagy meglepetésemre kevesen voltunk a fiatalabb korosztályból, inkább a sokat tapasztalt, 50+-os mezőnyé volt ezúton a pálya. Sok szép emlékképpel gazdagodtam, s egy nagyon értékes embert ismertem meg ezen a napon :)

---------------------------------------------------------------------------------

A második nagyobbacska kalandom az Ez van! kiállításra vezetett a Millenáris Parkba. 20-án volt utoljára alkalom a megtekintésre, így az utolsó pillanatban gondoltam egyet és vonatra pattantam. A rajz oktv döntőseinek tárlata volt ez, amire a gipszet és a munkanaplót készítettem még pár hónapja. Megvallom, nagyobb számot vártam - mint minőségileg, mint darabszámra. Nem vagyok elfogult magammal, akik ismernek, tudják, hogy szerény vagyok, ha dicsérnek és piszkosul kritikus a munkáimmal. Viszont úgy gondolom, az enyém simán bekerülhetett volna, legalább az 58 közé. A munkanaplót pedig nem érdemes túlbonyolítani; voltak egyoldalas, tömör tényeket közlő papírfecnik is. Nem örültem továbbá annak, hogy egy téma köré építve küldött be 4-5 ember egymáséra kísértetiesen hasonlító munkákat. A banális álarc-koncepciótól pedig már a falra másztam a sokadik egyforma után. Persze voltak igényes, eredeti, szépen kivitelezett alkotások, amik méltán jutottak be. Azért kíváncsi lettem volna, mit kezdek a tanulmányrajzzal, ha túljutok az első rostán:)

Lényeg a lényeg, jövőre újra nekiveselkedem;

tanulság: egyszerű, látványos és szokatlan anyagok, technikák kellenek a népnek. Arra pedig, hogy hogy csináltad, a kutya sem kíváncsi.

Alapvetően nincs bajom a fővárossal, csupán valahogy mindig a bal lábbal ébredt pestiekkel kereszteződnek utaim, ha arra járok. El szerettem volna hozni a pályaművemet, viszont küldtek embertől emberre, senki nem tud semmit, fél órába tellett kideríteni, ki, hol merre. Megjegyeztem (utólag megbántam), hogy csak ma tudnám elvinni, mert vidéki vagyok. Szúrósan rám néztek és megjegyezték, hogy ez csak egy átmeneti állapot. (Mit akarok én itt, kis tanyasi parasztlány, menjek vissza, ahonnan jöttem.) Végül arra jutottak, hogy csak hétköznap lehet átvenni, és jöjjünk vissza. Még jó, hogy tesómék Pesten élnek már, így megoldható. Nekem meg úgy is mindegy a nádtetős nyegyedben...

 Legalább az idő szép volt és ez a kis "zöld-sziget" az aszfaltdzsungel közepén.
Kísértetiesen hasonlít a felállás a tavalyi OTP-s Fáy-díjátadóra :)
Úgy látszik, ez a kora nyár művészkedős családi nap marad most már - a jóvoltamból.

Az előző bejegyzésben emlegetett baris képződmény pedig így áll:

Megj.:

A mai napon valami fennebb való gonosz erő irányítja a történéseket, mert semmi sem sikerül - de erről majd legközelebb.