szombat, szeptember 18, 2010

Én Es-Ő

Párnával az ölben, fület befog
De hallgatni, ahogy az eső kopog
(Végig az utcákon és az öreg cserépen)
S a szívdobogását csupasz mellében.
Hogy itt van, csak képzelet, eszme
Mint aki futott, eszét vesztve
Úgy kapkodom a levegőt, s kezemmel a semmit
Halkan távozhatnál, megtehetnél ennyit.
•••
Nem úgy, hogy minden lépted robbanás
Mint atombomba
nevetésed már nem vízcsobogás
Zaj csupán, otromba
s a szemed sem tükör, csak zavaros víztócsa
Már nem vagyok szerelmes a hangodba...
Szürke álomkép vagy, ki vissza-vissza baktat
Pont oda mellém, hol emléked hagytad
Csak fekszel mellettem, lelöknélek, érzed
Miközben a minket körülvevő ürességet nézed
S megint egy csattanás, megint egy álom
Egész éjszaka azt a pillanatot várom
Hogy eltűnjön a sötét, jön helyette hajnal
Eltűnsz te is végre, el a pillanattal
Úgy hiányzol nekem, mint madárnak a csőre
Mégis úgy gyűlöllek, hogy rímet hányok tőle
Újabb robbanás és újabb kételyek
Tudod, hogy most végképp nem mehetek veled
Csukd rám az ajtód, s eredj utadra
Saját álmaid, s korlátaid kutatva.
Elmondtam már neked a mindent és a semmit...

Halkan távozhatnál, megtehetnél ennyit.


(Mostanában nagyon rámjött az írhatnék is. Mi lesz ebből?)

Nincsenek megjegyzések: